Nahát, Zsuzsa, úgy megleptél,
Hogy te engem megkerestél,
Előbb kicsit meglepődtem,
Aztán nagyon megörvendtem.
Olyan régen láttalak már,
De te semmit nem változtál,
Arcod, mosolyod a régi,
Szemed nevet, ahogy fénylik.
Hajad, frizurád megmaradt,
Stílusod is ugyanolyan,
Köszönöm, hogy beszélsz velem,
Megdicséred a verseim.
És amikor hozzád értem,
Két orcádat megillettem,
Pusziltál és pusziltalak,
A szavam is majd elakadt.
Nem tudom, hogy szólítsalak,
Enikőnek vagy Zsuzsának?
Úgy örvendek, hogy láttalak,
És gyógyulást a fiadnak!
Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2026. augusztus 30.