Utolsó lehetőség
Szerelmemnek
Bőröndbe költöző maszk,
halott, rideg, hallgatag
valaha-arc,
bőr, hús, csont, haj,
a férfi akarta,
és takarja
megvetéssel és frakkal,
élére vasalva,
szín szerint sorba.
Az örök távozó
csomagol, pakol,
s mint szikár OCD-s rendezkedik,
majd ide-oda bejelentkezik,
ezt-azt rutinból like-ol,
Instagramra még posztol
holnap már Amszterdamban,
VAN-LESZ,
Van Gogh, Rembrandt.
Levelek összetépve,
kukák kihúzva,
kedden viszik.
Holnap hajnalban
repül becsatolva,
Wagner Trisztánjával az ölében,
versekkel fejében,
hiszen kívülről is.
Tudja.
Elolvasta már százszor is,
mégis.
A stewardess,
az oxigénmaszk,
a vészkijárat,
már ezerszer hallotta,
mégis figyel,
oly nyugodt.
Felszáll a gép,
mostanra a kukásautó már elvitte,
bárcsak az arcot is kidobta volna,
de a bőrönd, az viszi,
s Ő meg a bőröndöt
húzza-vonja,
mint a lány a vonóját,
a megvetett, az otthagyott, a kidobott.
Néhány mondat még visszhangzik,
ahogy egyre magasabbra szárnyal
a Nap sugárzó melegébe,
ablak melletti hely,
csodás panoráma,
csak az a zuhanás ne lenne.
Felé, hozzá.
A gép még tartja,
de süvít a légüres tér lelkében, az a súlyos,
mely csak lefelé tud—
a megnyíló föld felé,
száműzött vákuum,
melynek sehol sincs helye,
sehol.
Csak a zuhanásban.