Kis rigónak rossz a kedve:
A sast lesi irigykedve.
„Milyen pompás, jaj, de remek,
Ó, királyi a nagy termet!
Az én testem, bizony, hibás,
Hiszen ő egy kész óriás!”
Ősz volt, csörgött már a dió,
Panaszkodott kicsi rigó:
„Erdő Ura, ez nem járja,
A hangomnak nincsen párja,
De a testem olyan kicsi,
Nem csodálja meg azt senki!”
Erdő Ura csak ezt mondta:
„Akkora vagy, amekkora.
Nem kell neked nagyobb termet,
Kis test rejthet szép nagy lelket.”
Rigó sóhajt, ja nagy lelket,
Inkább kérne szép nagy testet!
„Erdő Ura, kérlek téged,
Hogy nagy legyek, semmi néked!
Legyints egyet, tegyél naggyá,
Vagy változtass engem sassá!”
Kérte rigó esdekelve,
De az úr ezt fel sem vette.
„Kicsi madár, nem, már mondtam,
A rigót én így alkottam.”
Erdő Ura bármit mondott,
A kis rigó nem nyughatott,
Csak hisztizett, csak követelt,
Míg mindenki rá nem figyelt.
„Méltatlanság, rémes, érzem,
Sas testet kér kicsi szívem!”
„Nem kapod meg, elég legyen!”
Mondta az úr nagy hirtelen.
Felcsattant a kismadárka:
„Ezer erdő, ezer átka!”
Csak folytatta, nem engedte,
Egyre-egyre követelte:
„Nem igazság, ez borzalmas!
Legyek már nagy, sőt, hatalmas!”
Erdő Ura fejcsóválva
Rámutatott a madárra.
Összement a kicsi rigó,
Akkora lett, mint egy dió!
Cinke lett, nem égi király.
“Itt van, tessék, ami kijár!
Nem kellett a rigóélet,
Szokj hozzá a cinkeléthez!”