Ülök a buszon. De minek?
Van egyáltalán bárminek is értelme?
Annak a fának vagy oszlopnak az útszélén?
Miért pont ott van?
Legyen bármelyik is az.
Vajon ő akarta?
Vagy csak odarakták, mint társát?
De minek gondolkodom ilyenen,
ha már olyan mély a lelkem,
hogy nem tudom megmondani
egy fa és egy oszlop közti különbséget?
Ha már olyan mélyen vagyok,
hogy azt hiszem ez a busz az otthonom.
Neki nincs ezért lehet enyém.
Ez a lelketlen tömegközlekedés.
Mindig előre, kicsit hátrébb, majd még előrébb,
de sose Haza.
Mindig csak egy random faluba.
Hova is megyek?
Talán Budapest vagy Sopron,
ezt majd eldönti a sorsom.
Majd, ha oda ér a végre’
és szolnak nekem, hogy-Kérem, szálljon le, végállomás-
Majd játszom a hülyét, hogy mélyebben ment az alvás.
Pedig csak lelkem mélyén harcoltam önmagammal,
hogy amit látok az valós-e
vagy csak másik énem képzelete.
Megérkeztem, de nem tudom hova.
Mindegy is elindulok valahova.
A házak falán omladozik a vakolat.
Látok egy táblát “Pécs”,
de ha ez Pécs, mért’ is metrózok épp?
