Beköszöntött az ősz,
s te úgy váltál köddé emlékeimben, mintha sosem lettél volna.
A hulló falevelekbe volt elrejtve kimondott szavaidnak nyoma.
Csak néztem, ahogy összegyűlik egy kupacba, mint hibáim sokasága.
Hangod foszlányokban veszett el a hűvös éjszakába.
Vártalak, kerestelek, s reménykedtem egyfolytában.
Próbáltam megfejteni, mi lehet ennyire ijesztő a távolságban.
Mi lehetett olyan, mi szétrombolt mindent körülöttünk,
Mikor a problémák elől mindig menekültünk?
Úgy vágytam rád, mint szomjazó ember a vízre,
s lett aztán lassan ferde a valóság tükre.
Húzott a kegyes illúzió egészen magával,
majd szúrt szívembe mélyen kardjával.
De elviseltem, hisz már megszoktam a fájdalmat.
Csak a lelkemet bántottad, nem a szárnyamat.
Tudtam repülni, igazán szabadnak érezni magamat,
de te mindig arra vártál mikor veheted át a hatalmat.