Fekete frakkban ül az este,
ezüst pálcáját magasba emelte.
Intésre száz torok felel,
s a csönd mögött a csönd is énekel.
Felcsap a hang, megremeg az ég,
a tegnapi ütem már nem elég.
Vonók hegyén felszikrázik a fény,
s egyre magasabbra feszül a zeném.
Gyorsul a kör, szűkül a tér,
az ütem csontig, mélyre ér.
Aki kifullad, árnyékba hull,
aki megállna, lassan elnémul.
Dobok alatt vörös vihar jár,
a pálca hegye új ütemet vár.
Száz szem tapad a fekete kézre,
száz szív igazodik minden ütésre.
Hátul egy húrban dér remeg,
mélyén egy régi csillag dereng.
Nem kér tapsot, nem kér nevet,
csak őrzi mélyén a csendet.
A pálca suhan, a terem felel,
a hang a falakon át emelkedik fel.
De lenn, ahol már senki sem figyel,
egy eltemetett dallam ébredez.
A pálca zuhan. Megáll a rend.
A néma terem visszhangot teremt.
Egyetlen húr pendülni kezd —
s a fekete kéz többé nem int.
Nem harsog. Nem kér. Nem felel.
Csak megszületik, és énekel.
S mire az éj a csöndbe ér,
egy ember végre önmagáért zenél.