Azt hittem,
az idő elhasználja önmagát.
ledarálja az éveket,
elsüllyeszti az érzéseket.
Hogy ami elmúlt,
az végleg kifakul
az idő homályában,
a napok sodrában.
Aztán, amikor
egy almába haraptam,
nem csak az íze volt ismerős,
hanem a mozdulat
hirtelen elém hívta
azt az esős délutánt.
Benne aludt
nem tudom mióta már.
Egyszerre
ugyanaz a fény
villant át a tükrön,
ugyanaz a csend
lélegzett a függönyön.
Akkor értettem meg,
az idő nem is vész el.
Csak megbújik
ízek redőiben,
illatok szárnyán,
színek belső oldalán.
S türelmesen várja,
hogy az ember megtalálja.