A tájra az ősköd csöndje borul,
A nyugalom fénye a horizontra hull.
Párban a fák most a földre ölelik
A vöröslő alkony lágy sugarát.
Valaha isten voltál, a hajnal papja vagy,
A teremtés magja így életre fakad.
Ám addig a Hold még óvja a világot,
Szerelmét az éjnek, a fényév-távolságot
Oltalom takarja be, és a megváltás napja
E mennyei keringőt szentté avatja,
Hisz a teljesség bennük násztáncba öltözik,
Mert együtt vigyázzák az igazak álmát.
Nélkülük a messzeség a magányba hasad,
De általuk az üresség, a lét is szétszakad.
A bölcső közelében a Nap oldalbordája
A Tejút szekerén a mindenséget áldja. –
Körbe-körbe lassan a törvény szerint halad,
Az egyetlen öröklét az időbe szalad,
Mint a cseperedő gyermek, az újjászületés:
Visszhangzik a rendben az izzó nevetés.
Boldogok a lelkek, mert az eleven hatalom
A halál némaságán nem lehet uralom.
Sír a félhomály, de az égbolt nem zokog,
Hisz a remény ablakán már az éberség kopog. –
A napnyugta csókja a holdkelte homlokán
A végtelent dicséri és csillagként tündököl.
A szellem a szívben a valódi tartalom,
Amelynek mélyén kéjes az irgalom.
Ajkán a béke, míg szemében a tükör
Nem marad rejtve, hisz a méhében élve
Ránk ragyog végre a napkelte fénye.
Ránk ragyog végre a napkelte fénye:
A tájra az ébredés imája borul.
S mindig az életünk ölelik az égre,
Ha közös létünk új hajnalba hull.
/2026. 09. 22./