Beborult elmém tépi az idő biológiája,
Szokatlanná váltam önmagam előtt,
ki ez az Ő, aki visszakacsint a tükörből s dúsnak tűnő párszál haját balról jobbra átveti?
Göndör nevetésem kivasalta a bizonytalan, de egyenest is épp arra mutat, irányba állított születésem pillanatának szenvtelen bábája,
Erőltetett menetem egyhelyben tart.
Ruganyos testem puhasága elrejtőzik kemény izmaim ívein,
Nem ismerem ezt a nőt,
Kinek titkaim hajlatokban halmozódó verejtéke tócsákat képez a láthatatlanban.
Befelé kanyargó csigalépcsőmön szűkülő ösvény vezet alant a mélysötétbe, mely otthona neki s nekem eredőm, forrásom, s rajta ücsörög, mint olajfolt az ízletes máglyarakáson.
Halálra rémít, mennyire közömbösen szeretem.