Ez egy fekete nap a naptáramban,
e napon itt hagytál, könny maradt utánad.
Fejem fáj a sírodnál, maradtam az ÁLMODNÁL,
az emléked elkísér, bármerre is jársz már.
Ez lett az árkod, nekem a bánatom,
hozzád indulok járattal, könnyeimmel áztatom.
Könnyek fakadnak, emlékek maradnak,
szállnak a madarak, a fájdalmak maradnak.
Az emberek mindent akarnak,
de én csak TÉGED…
Harmincéves lenne gyermekünk,
de el kellett temetnünk.
Vele együtt téged is,
ekkor lettem bőrdzsekis.
Hell of Angeles, ez nem a Gangesz,
ebből azt hiszem, hang lesz, de sosem hanglemez.
Legyen inkább fémlemez,
de a lelkemhez nem érsz!
Akik bántottatok, mit reméltetek?
TESSÉK, nektek itt az egész!
Felemészt a gyötrelem,
akkor sem kell megdöglenem!
Az ajtókat döngetem,
fel sem fogod, mit jelentett ő nekem!
E napon földellek, de minden reggel fölkelek,
szavaimmal nem kérlelek, kimondom egyből:
Te, ki elvetted tőlem, most hozzád szólnak szavaim,
bár hiába kiáltanak, nem hallod már a hangjaim…
Harangok is neked…
Nekem semmit sem…
Mégis hiszek, és felnézek,
mert ez a magja elmémnek.
Megmaradtak az élmények:
HOL VAGYTOK, TI ÉGIEK?!
Emlékeim a régiek,
ti meg nekem zen… éltek?
Mi, földi szegények,
akik élünk, most regélünk.
A szavaim meséltek,
hangom most elcsuk…