Míg szeretlek…

Összes megtekintés: 124 

Csak állok a zsengén
zsizsegő tavaszban,
térdig ér a napfény,
az ébredés cirógat,
nyakam hajlatába
csókot lehel a hajnal.

Szememet lehunyom
– megint rád gondolok -,
hagyom, hogy hajamba
puha kócokat súgjon
a szél testetlen ajka
és az emlékeimet
rólad összeborzolja.

Ruhám ráncaiba
virágok illatát szórják
az égig érő fák,
a lengedező hintán
a tegnap kacarász
és tenyerembe hullajt
egy ismerős trillát az ág.

Látom, hogy szárnyra kelnek
a gondolatok terólad,
s messze szállnak,
hol ágról-ágra,
hol fel az égig,
túl a Földön is,
egészen a galaxis
rejtett kis zugáig,
elreppennek… el, tova.

De mindig visszatérnek,
le a földre, le a fákig,
ide le, tehozzád-ig,
mert sem az erő,
sem a szél nem,
csak a szív lüktetése,
ami egyre hajtja őket
és a szárnyak,
míg szeretlek
mindig rád találnak.

“Míg szeretlek…” bejegyzéshez 8 hozzászólás

Szólj hozzá!