hajnalban már nyomokban
felsejlik az ősz,
amikor tompán fénylő
harmatcseppek, ülnek
a fűszálakon
szeretnék még egy leheletnyit
a nyári napsugárból,
de a fecskék azt már
hónuk alá csapták,
magukkal vitték a hosszú útra,
Afrikáig meg sem állva
varjak köszörülik torkukat
a fák ágain,
a természet gyászba öltözött
siratóasszony kórusa,
ők már azt is tudják,
kárálják, hogy
lassan felsejlik a tél is
a lakótelepi sámán,
-aki főállásban a telepi
Gyöngyvirág presszó
törzsvendége-,
hagymaszagú lehelete,
betölti és fojtogatja
az egész lépcsőházat,
pörköltszaftos ujjaival
girbegurba szíveket rajzol
a falra
festéksprayjel varázsol
távol-keleti utcarészletet,
a sápadt-szürke panelházakra
a haragos Hold,
de a felkelő Nap
mindent kiradíroz,
elillan a tünékeny illúzió