Az ablakon eső kopogtat egyre.
Be nem jöhet, dühöngni kezd. Zubogva
elönti udvarunkat, és sodorja
virágaim tovább, a tómederbe.
A sárban ott ragadt virágsziromra
a vaksi ősz ma rátipor, s avarba
takarja durva lábnyomát. Magamra
maradtan állok itt e vad, goromba
időben. Elragadna engem is, de
gyökér a lábam, ág karom, fa lettem,
kitéphetetlenül dacolva-tűrve.
Ha tisztul újra majd az ég, ha színe
zafírra változik, rügyem növesztem,
s ezer levél tolong az ágon ülve.