Véznáskodó pehelysúllyal az életem…
Könnyű, mikor a fékjeimet kiengedem,
Hagyom, hogy felkapjon a bársony szellő…
„Anyád, mit keres előttem ez a fenyő?”
Az ideális nullához képest tizenhárom
Tűlevéllel többet prüszkölök ki szájon.
Túlvezéreltnek tűnik ez a széljárás.
Mindjárt a takarítócég lesz hálás,
Akik helyett egy irodaház piszoktól
Mattult üvegén söprök végig izomból.
Szutykos pacaként farolok fel tovább,
Ekkor az utam egy kányarajjal ád.
Összeveszünk, kié legyen a légáramlat,
A vesztes lógó orra szakadásig lankad.
Vigasztal a felhők feletti Bolyhos-tenger,
Amit feloszlat egy űrbe szánt henger.
Nyilván a szélvédőjére felkenődök,
De ablaktörlő híján maradok, mint főnök,
Még ha egyoldalú is ez az előléptetés.
Közben a térbe berongyol a sötétedés.
A háromszázhatvan fokos vásznon
Pittyenő parányi rések sokaságát látom,
És a Földet, ekkorra már lesodródva.
Más fajtársak is visszanéznek a bolygóra,
Tőlem távolabb szétszórtan lebegnek,
Sőt, mintha érkeznének még emberek.
„Mi a fészkes fene erre a magyarázat?
Az anyaföld védekezésképpen támad?”
