ha fázik a tél
takarót terítesz rám
de a köd érintése akkor is ott bujkál
hideg cseppekel barátkozom
kékben látom a világot
az áldásomat amely átokként ül rajtad
és belőled táplálkozik
akár én a a múltamból
hallgatsz mint a szélcsend
és mellém ásod a sírt az emlékeidnek
utánam szólsz mert halványodom
azt kérdezed merre
én a világ végére
és velem jöhetsz de csak addig
míg elkísérsz egészen önmagamig