(Elmélkedés az öröklétről)
Valaha a fény még nem tudta, hogy fény
és az árnyék sem lépett túl önmagán.
Ekkoriban… nesz kélt az üres légben
… az élet első szívdobbanása tán.
Ott született meg az ember álma is,
porszemnyi tudat az ismeretlenben –
azóta minden lét küzdi értelmét,
ősnyugalmat nem lelve a lelkekben.
A szél attól kezdve válaszokat hord,
megfejthetetlen nyelven és dallammal –
S kezeink között az idő elfolyik,
mint a víz, mikor új utakra nyargal.
Felépítünk, rajongunk és rombolunk…
(bensőmben hű örökségem vigyázom) –
Kesergünk, bolondulunk és meghalunk,
újabb kör leszünk az örök spirálon.
A kezdet mindig a végre néz vissza
… és a vég a kezdetre emlékezik.
Emlékeink: mécsesek a sötétben –
fényüknél látjuk a múltunk lépteit.
A halál?
Úgy vélem… átkelés a túlsó partra,
ahol nincs idő, sem test, sem szerepek –
Ott a gondolat lehet a valóság,
és egyetlen törvénye: a szeretet.
Mert minden, ami volt, ami van és lesz
egyazon lángból szikrázik fel újra.
A lét talán csak álom önmagáról…
de amíg álmodjuk, nem apad kútja.
S mikor reggel újra kinyílik szemem,
a fény átsiklik a redőny résein –
érzem: nem múlt el semmi, csak színe más.
A valamit is bevárták éveim.
2025. november