A hajnal ígérete
Mint téli reggel halk derűje,
úgy érkezik a fény a szívekhez.
A világ még alszik,
de a lélek már figyel:
valami tiszta, halk ígéret
kél a fehérlő pára fölött.
S az ember, ha megáll egy pillanatra,
meghallja azt az ősi, finom dallamot,
mely minden évben
visszaszól hozzá a csillagok közül:
„Nincs sötétség, melyet a szeretet
ne tudna lassan föloldani.”
Ajándékok útja
Rád bízom a Könyvet,
melyben a lélek útja fölragyog,
s mint hajnali pára fölött a nap,
úgy mutatja meg mindazt,
amit a szív csak sejtve hordozott.
Rád bízom az átlátszó kristályt,
hogy benne felvillanjon a világ rendje:
a fény és árnyék örök párbeszéde,
melyben a jó, ha csendesen is,
de mindig újjászületik.
Rád bízom a gyertyalángot,
mert aki fényt visz a másiknak,
maga is világosabb lesz,
s a megbocsátás nem gyengeség,
hanem a lélek legnemesebb mozdulata.
Rád bízom a szőtt takarót,
hogy ráboríthasd arra, aki reszket;
a jóság melegét így tanulja meg a test,
s a szív is, amely túl sok zord napot ismert.
Rád bízom a fénylő kulcsot,
mely nemcsak ajtót, de szívet is nyit:
hogy az otthon, hol várnak,
ne falakból álljon,
hanem az emberből, aki hazatér.
Indulj hát, s vezesd magaddal a gyermekeket,
mert ők őrzik tisztán a világ titkát,
s ha kezükbe teszed a szeretetet,
az idő is megáll egy pillanatra,
s megérzi: van, ami örökké tart.
A csöndben élő fény
És mikor végül kialszik az ünnep fénye,
a szívben mégis tovább ég valami:
egy szelíd, lassan lélegző bizonyosság,
hogy nem volt hiába a kéz, mely adott,
és nem volt hiába a szó, mely megnyitott
egy elzárt, régi sebet.
Mert amit szeretettel tettél,
az időn túl is hat:
mint ahogy a hegyek fölött a szél
csak láthatatlanul formálja a tájat,
úgy alakítja a lélek csendje
a világ jóságra éhező arcát.
S mikor újra eljön a tél,
az ember mosolyogva emlékezik:
a legnagyobb ajándék
mindig az volt,
amit a szíve fényéből adott tovább.