Madárka pislog egy árva fán,
a lélek összegyűrt ág-bogán,
és lassanként nyújtózik a csend.
Elnéz ő, messze, akárhova,
kinyílt az ég csillagsátora,
idelent sápadt szellem kereng.
Körötte minden szó elvadul,
a bokorban félelem lapul,
vagy közöny ásít csak szenvtelen;
lombok közt rágcsál egy árny alak,
nem érző, nem halló, néma, vak,
orvvadász terpeszt magaslesen.
Markába gyűri, amit lehet,
térképre rajzolt dús földeket,
szép szóból nem lesz majd friss kenyér;
hallani, könnyet sír a folyó,
medréből menekül most a tó,
ki mit tesz, pontosan annyit ér!
Ellopja a tiszta levegőt,
és halott alól a lepedőt
kihúzza, mert az is kell neki!
Hát mikor gyújtunk egy nagy tüzet?
Porladjon benne a gyűlölet,
jöjjön egy jobb világ, emberi!
Szívünkben gyúljon e máglya láng,
tisztuljon fényében sok falánk
féregtől megrágott büszke fa!
Árnyak, hát tűnjetek végleg el,
kísértetjárásra égi jel
himnuszát zengje a harsona!