Vihar
Ez a vihar nem csak bent, a mélyben remeg,
átcsapott a gáton, s megfertőzte a teret.
Nem csak egy szív sajog, nem csak egy szem vizes,
az egész világ arca lett feszült és rideg.
Mára a városok acélból font dühök,
az utcákon feszülnek láthatatlan körök.
A szél nem csak port visz, hanem nehéz szavakat,
amik úgy omlanak ránk, mint a korhadt falak.
Kivetített kínunk a horizontra fagyott,
háborúk zajában keresünk holnapot.
Minden villámlás egy elfojtott kiáltás,
minden fájdalom a lélekből áradás.
Zúg az emberiség, mint a dühödt tenger,
hol a várost tölti gyűlölet s a fegyver.
De ahogy a szélvész a fákat megrázza,
úgy kényszerít minket egy igazabb irányba.
Mert ha a világra rászakad az égbolt,
kiderül végül, hogy mi az, mi álca volt.
S a romok felett, hol a por lassan elül,
ember az emberre végül rákényszerül.