Tóth Szilvia
Vihar után
A nyár cserepes földajkára simul az eső cseppje,
Isten áldásos csókja a melegben,
és szél kócolja fáknak boncos haját.
Vihartól hajlik a nád lágy szára,
a feketeség úgy ül a világra, mint pusztító pokol.
Az Ég, a Földre zarándokol, s egy pillanatra hangos
csattanással összeér.
Aztán elcsendesül minden,
csitul a szenvedély, elhalt a vágy, s hirtelen
a porától megtisztult világ újra felragyog.
A fűszálak nyakában gyémántfényű gyöngysor
csillan, lehullott virágszirmok alatt szarvasbogár illan,
tölgyfa leveléről oltják szomjukat a mókusok.
Méhek ázott szárnya rezzen, s már reppennek is
tovább a mezőre, új életre keltek, új erőre.
Rigó csicsereg halleluját, csőréből kipottyant
a frissen vadászott giliszta, mi tekeregve igyekszik
az ázott földbe vissza, hogy meglelje otthonát.
Béke honol mindenütt. Felszusszant a világ
fülledt álmából. S újra játssza a nyár, forró dallamát.