Elindultam, de pontosan hová is tartok?
Még nem teljesen érzem, hogy leszakadtak volna a láncok.
Oly nehéz súlyúak, miket annyi ideje magamon hordozok,
hogy talán furcsa is lenne örökre letépni azt a zárt lakatot.
Attól félek, vajon hirtelen könnyűnek érződne minden?
Vagy attól, hogy nem lenne mi gátolna a jövő építésében?
Már csak az elmém képzelete, ami szüli a határokat,
és nem engedi még áttörni a nagyobb, szembenálló akadályokat.
Múlt terhei miket évek óta magamon cipelek,
egy csöppnyi bátorsággal, talán élhetnék szebb életet…
Egy gördülékenyebbet, hol nem saját magamat akadályozom,
és nem azzal foglalkozok előre, hogy vajon mi lesz a mai rémálmom.
Elindultam egy úton, amit saját magamnak építek,
ismerve a hibáit, ha el is esek, felkelek és továbblépek!
Minden megtett lépéssel lehullik egy láncszem,
és szép lassan hagyom magam mögött az eddigi énem.
Nem foglalkozva azzal, ha valaki előttem jár és kinevet,
sem azzal, aki mögöttem tart és úgy próbálja lehúzni a terveimet.
Az út végén elérek a saját váram alapjaihoz,
és felépítem olyan magasra, amit még most elképzelni sem tudok.