Fák

Fák állnak szépen
kaszálón, réten
szigorú daccal,
alföld-huzattal.
Fák az út mentén
lebbenő szélben,
forrongó nyárban,
fagyasztó télben.
Szálfa sodrásuk
jelöli, merre menjek:
Farácsos ágyak
és fakeresztek.
Kopognak rajtuk
látogatók, parketta
reccsen a lábuk alól.
Fagyűrű, – lüktető
éveknek árja,
szoborként mutatja,
hogy megy el kárba
minden, mi mulandó.
Mint óramutató
jár a perc forogva,
vissza nem térve,
időt és elnézést
sohasem kérve.
Szomorúfüzeknek
hajlékony ága
életküzdelmekben
hullik a hátra.
Fák hajladoznak
és kúsznak a térre,
sötétlő árnyékot
vetnek a fényre.
De tavasszal virágos
üstökük rázzák,
vidáman szórják szét
magjuk a nyárfák.