Kapaszkodni kellene a Mindenség hullámaiba is, nem csupán párkapcsolatokba, elszalasztott vallomásokba, megmásíthattlannak tűnő, csalfa-hazug ígérgetésekbe, mert – tetszik, vagy sem -, régóta összegubancolódtak még a göröngyös utak is ember és ember között, megtorpanó, majd egyszerre már visszaforduló lábnyomok nyomai aranyló homokban, melyek egészen a lelkekig zsigerileg lehatolnak. Idegen vigaszt – hiába is -, akarhatna az egyszerű ember keresni, mert aligha talál.
Mintha manapság az irigység, féltékenység tartós, kisstílű fonalférgei rágnák odabentről az ember húsát bele-belecsimpaszkodva egy-egy mócsingszagú cafatba, vakon kutató hunyászkodó szív is mintha egyszerre biztos vesztét érezhetné, amit nem szelídíthetnek meg; mostan egymásra zuhant rég szép, engedelmes szó, s mocsok-szenny, mintha csupán édestestvérek lennének. Szeretni s védelmezni kellene egy-egy szerelmesen dobbanó hajnalcsillagot – sosem célbavenni. Félelmeik beomlott bánya-súlyát – félő -, csupán csak egyre kevesebben érthetik, értelmezhetik.
Mintha minden megközelítés, összefüggések kibogohtatatlannak hitt csómói is egyre megoldhatatlanabb, kemény feladatoknak tűnnének, melyeken mindenkinek önmagának szükséges átesnie, mintha már minden kézfogásban egyben ott rejlenek a végső elköszönés a lehetséges üdvözlet jeleként. Fosztogató korszakban éldegélve még most sem tudnak egyesek békét kötni az ún. fogyasztói társadalom mikéntjével. Szaporodnak kifizetetlen tartozásaink, melyeket egyszer még ki kell fizetni.
Megmásíthatatlanná teszi a dolgokat a mozdulatlanság is, melyhez ragaszkodnak, a bögrék alján még most is maradhatnak zavarosszagú nézetek; lekozmált eszmék, – ám körülményekhez képest csak kevesen merik kijeleneteni, hogy még boldogulnak.