Lélek-öröm

Hodos Éva: Lélek-öröm

Elmém hűen őrzi becses emlékeit,
mint vén almárium, por lepte kincseit…
fiókjában rejtőzik néhány életöröm,
lelkemet megérintő kedves képözön.

a ma szürkült percében úgy köszönnek rám,
miként a sötét éjt követő napsugár…
egyszer pillangóként repdes az ablakon,
máskor pókhálót fonogat a házfalon…

… hogy milyenek voltunk egykor? Mit számít már!
jó, vagy rossz? elmosódott köztük a határ…
a másnap tiszta, hófehér lapot adott:
‘s tudtuk, rendeznünk kell a csorba tegnapot!

de fáj… nem válhatott vénemberré apám,
almafái alatt motyogni hallhatnám…
nem látta unokáját felnőtté válni,
tudom, büszkén súgná: „ember lett, nem akárki!”

a napokból szőtt éveket elnyeli a múlt,
csupán az emlékezés oszlatja homályuk…
olyan képet őrizzünk meg, mi ahhoz elég,
szivárványként ragyogja be életünk egét!

Nem kell túlozni, elég a puszta való,
szeretetről ömlengeni… elfárad a szó…
elég egy könnycseppnyi emlékezés,
„volt”, és „van” szavakból így válhat
méltó egész.