Elalszom most utoljára,
sötétben lézeng
a lidérc árnya,
kélj-ébredj, kérlek!
S teríts leplet mécsesünkre, el ne rabolja!
fénylő szívünknek nincs párja,
harmatos, oly illatos
az az egy virága.
Elvakították védő szemem,
nem látlak, mátkám, tégedet,
könnyet ejtek csillagporba,
kilépek a rideg valóságba.
Setét tömlöcben reszketek maholnap,
vak éjszakában sóhajtok egymagam,
én voltam, ki félt az árnytól,
s elfordult a világtól.
Néha hallani lehet a földben
a giliszta ásott szavakat,
a madár távolba vitte, talán,
én pedig csak vártam válaszra.
Ereimben vonaglanak
lelkek darabjai sorban,
virágpor szálldos elfele,
szellőben lengő, feledett fény leszek.
Elalszom most utoljára,
ha megtalálsz, kiálts utánam,
visszajövök érted,
s együtt nézzük a csillagos eget.