Jöttem

Dóczi Szonja: Jöttem

A reggel ködbe mártotta a házak tetejét,
az ősz lassan aranyra festette az utca szélét.
Én iskolába mentem, ő a kapuban állt,
és rám mosolygott, míg csak látott az utcán át.
A szél a vállamra hulló levelekkel futott tovább,
én pedig azt hittem, a holnap is ugyanígy vár.

Mikor hazaértem, már messziről kiáltottam: „Jöttem!”,
ő pedig kiszólt: „Hallom ám!”, és elém jött nevetve.
Volt egy-két tréfája, amit már kívülről ismertem,
de azért csak nevettem, valahányszor újra elmesélte énnekem.
Nem volt ebben semmi különös, csak egy átlagos délután,
de ma már minden ilyen percet visszakérnék igazán.

Egy év múlva újra köd ült a házak tetején,
s én ugyanúgy indultam el az iskola reggelén.
A kapu ott volt, csak ő hiányzott mögüle,
a szél pedig sárga levelet sodort a küszöbére.
Hazajöttem, s a csendnek mondtam: „Jöttem”,
aztán a sírjánál állva újra elmondtam: „Jöttem.”