Az ősz festője

Hajnal volt. A rét ködbe öltözött,
dér csillogott a fűszál hegyén,
az erdő álmos csendje felébredt,
s arany fény reszketett a köd szélén.

Valaki járt a fák között,
ecsetje nyomán bíbor láng fakadt,
a juhar koronája fénybe öltözött,
s a bükkre rézszín árnyék tapadt.

Megálltam. Ki festi az erdőt?
Ki mártja a fényt aranyba?
Ki szór ennyi bíbor csillagot
a ködbe burkolózó avarra?

Beljebb léptem. Egy tisztáson
egy ősz öregember állt.
Hajában dér, szemében hajnal,
kezében régi ecset világolt.

Palettáján bíbor és arany,
rozsda, mélyzöld, parázs keveredett,
egy csepp fényt a patakba mártott,
s ezüst út futott a köveken.

„Te fested az őszt?” — kérdeztem.
Elmosolyodott csendesen:
„Nem én. A színek súgják, merre,
én csak meghallom őket odabenn.”

Megérintette a vén tölgy ágát,
s ezer levél perdült a magasba,
mintha apró lángok szálltak volna
az őszbe borult ég ablakába.

Egy vörös levél a lábam elé hullt,
szél görgette végig a kövön.
Felvettem — s egy aranyfényű folt
felizzott a levél szövetén.

„Tartsd meg” — mondta. „Ne kérdezd,
honnan került rá ez a fény.
Van, amit nem az ég őriz,
hanem egyetlen levél szívén.”

A nap ekkor mélyebbre hajolt,
mézszín fény úszott át a tájon,
a köd fehér hidat vert a patak fölé,
s az este kéket festett a világon.

Mire az első csillag felragyogott,
a festő eltűnt a köd mögött.
Csak az ecset helyén maradt
egy arany levél a fű között.

Azóta, ha ősszel erdőt járok,
nem keresem többé, merre jár.
Csak figyelem, hogyan gyújtja fel
a fényt egy-egy lehulló levél szélén a táj.

S ha köd ül egyszer a réten,
és dér gyöngyözik a fűszál hegyén,
a vörös levélre nézek csendben,
s benne ragyog az egész őszi ég.

Talán ezért olyan különös az ősz:
nem új világot teremt nekünk —
csak lehúzza róla a függönyt,
hogy végre meglássuk, miben élünk.

És ha egyetlen levélben
egyszer az egész égbolt rám ragyog,
tudom már, mit fest az ősz:

nem a világot.
A szemünket,
amellyel meglátjuk a csodát.