Az ősz egy régi órásmester,
zsebében rézidő remeg,
kabátja bélésén holdpor alszik,
s ezüstkulcs csörren a csend felett.
Műhelye mélyén száz kis óra
alszik üvegbúra alatt,
mindegyik őriz egy titkos percet,
egy el nem múló pillanatot.
Az egyikben egy gyermek kacag,
hangja aranykerékre ül,
a másik mélyén egy ölelés
lassú harangként elmerül.
Van óra, mely egy csókot őriz,
mutatója az ajkon áll,
s van, melyben egy szeptemberi dél
mézszínű körökben körbejár.
A legkisebbnek nincs mutatója,
számlapján semmi jel nem ég,
csak egy parányi aranymadár
veri szárnyával a csend üvegét.
Az órás fölé hajol némán,
ujjbegyén csillagfény remeg,
egy apró csavart fordít rajta —
s megáll egy pillanatra a világ veled.
Majd egy ezüstkereket igazít,
és halk kattanással fordul az ég,
egy elfeledett mosoly felébred,
s végigszalad egy régi emlék.
Az órás sorra zárja őket,
kulcsát a holdra akasztja fel,
majd kilép. A küszöbön mögötte
egy marék csillag elhever.
Az utcák mélyén lámpák gyúlnak,
a házak álma rájuk hajol,
s a száz bezárt óra ketyegése
átcsilingel valahol.
Az órás megáll egy kapuban,
s rám néz. Nem szól. Csak int.
Zsebéből egy parányi időt
a tenyerembe ejt megint.
Meleg. Akár egy nyári délután,
bár odakint már ősz derengett.
S ahogy a tenyerem becsuktam,
egy pillanatra minden csend lett.
Nem tudtam, perc volt-e vagy év,
nem tudtam, honnan érkezett,
csak azt láttam: egyetlen szikra
aranyra gyújtotta az eget.
Az órás már sehol sem volt,
csak egy halk kattanás felelt.
S a tenyeremben tovább lüktetett
az a parányi, lopott idődarab.
Azóta, mikor ősszel este
a csillagok fölém hajolnak,
néha egy apró óra ketyeg
valahol mélyén a holnapnak.
S ha egyszer hallom azt a hangot,
nem nézek többé az órára.
Csak hagyom, hogy az idő egy percre
aranymadárként üljön a vállamra.