Talán nem is érdekel már,
mit hoz nekem a messzi távol,
a múlt gyakran visszajár,
amikor tegnap lesz a mából.
Nézek ki az ablakon túlra,
új dolgokkal, új világ jön,
talán itt leszek még pár év múlva,
ez már akkor sem az én időm.
Távoli jövő már nem az enyém,
az évek inkább visszafelé futnak,
ha reggelente érzem, az is elég,
ahogy az élet halkan bekopogtat.
Üzenet jön, várok egy hívást,
újra bimbót hoz szép virágom,
tervezgetek egy régi találkozást,
könyvem végét is nagyon várom.
Becsapott múltba merülő szívem,
azt hittem, nincs már mit várnom,
de, bizony, egy nagyot tévedtem,
míg hiszem, ma is van holnapom.
Kedves Zsófia! Nagyon örültem hozzászólásodnak. Köszönöm, hogy elolvastad versemet és mindezt megírtad. Olykor bizony nagyon nehéz helyzeteket teremt az öregedés folyamata, de fontos, amint te is írod, hogy az ember „ne veszítse el meglátni a szépet”. A jót, az értelmet, az örömöt is benne. Szeretettel: Erzsébet
Kedves Erzsébet !
Higgadt és józan szembesülés a valósággal az életünk utolsó szakaszában. Ez az életkor azt hisszük már nem tud mondani semmi újat, pedig sajnos az időskort is tanulni kell. Akár fizikálisan, de mentálisan is. Főleg azért, hogy elviselhető legyen. Mert aki utoljára megy el és már nincsenek körülötte azok, akiket élete során igazán szeretett, hát bizony meg kell tanulnia az egyedüllétet és azt is, hogy ne veszítse el meglátni a szépet.Szeretettel gratulálok igaz versedhez,Zsófia.