Talán holnap
Ma még moha közt fekszem.
Az élet kattogása
mellém hullott a földre.
Ma még ringok
egy földszagú tenyéren,
Ámulok fa lombján,
virágon, bogáron, levélen.
A múltat unom már,
a jövőt nem látom.
Csak ringok, csak ringok
egy földszagú ágyon.
Holnap majd hős leszek,
nem ennyire gyáva.
Hazug szájat intek csendre,
Tanítok imára.
Falakat döntök és
láncokat tépek.
Megjózanítom,
ki bódult, ki részeg.
Magamhoz vonom majd,
kit elhagytak, árva.
Az én terhem lesz
bánata, magánya.
Jóllakatom, azt mind,
aki éhes.
Gyógyítom, mosdatom,
ki beteg, ki véres.
Ahány síró gyermek,
én ringatom állva:
Aludj csak! Aludj!
Csicsija bubája!
Az ellenem vétőknek
megbocsátok mindent.
Nem neheztelsz te sem énrám? –
faggatom az Istent.
S eléd hozom, eléd teszem
Kihímezett lelkem.
Ha tiédet nekem adod,
Örökre elrejtem.
Ha eldobod, ha eltéped,
Szótlan visszakérem.
Megfoltozom s annak adom,
Ki szeret egészen.
Feltámasztok aztán,
néhány ájultat és holtat.
Ma még nem. Nem ma.
Csak holnap!
Ma még ringok
egy földszagú tenyéren…
Reggelig égszínkék
reménnyel beérem.