(Egynyári szélfű)
rád gondolok ha virágok nyílnak elfeledetten
ha úgy érzem hogy megállni egyedül még nem merek
rád gondolok ha a hold kél ha a nyári szél rebben
érezve hogy tenyeremben kifosztottan megremeg
a szívem amit magamban sokszor koloncként hordok
félve hogy az emlékeddel egyszer talán megölöm
vad habzó nyálú tengerek falatjaként úgy forgok
rád gondolva megidézve szemed egy rózsatövön
szavaim a nyári szélnek suttogom és hadarom
félve hogy ami ma még van holnapra el is tűnhet
úgy bujdosódik utánad tiszta és hűs patakom
nem feledve az egykor volt megvető örömünket
keresve a magunk mögött rég felégetett hidat
úgy várva a nyári szélben akár a magam szobra
hogy újra a szívem mélyén neveld a csókjaidat
hogy leülepedjen félszem édes szomjúságodra
értelmet az életemnek jól tudod hogy te adtál
amikor a bűnösök közt még ártatlanok voltunk
amikor még megetettél hallgattál és mosdattál
amikor a holdak elé ki mi együtt hajoltunk
mikor gondtalan és derűs volt még minden dicséret
mikor a holnapi nap volt fiatalabb nálad
mikor a nyári szél nem úgy járt át mint egy kísértet
hogy úgy remegtessen meg akár egy szalmaszálat
a szerelmem azóta meg nem ér meg nem fogan
és hiába hazudnám hogy a remény meg nem törött
úgy tördelem a kezem és pengetem a szemfogam
míg a nyári szél átgurul reszkető szívem fölött
úgy számolom a szét nem tört bilincseim kezemen
úgy őrizve a dolgokat amikben még hihetek
magam halott virággal és nyári széllel legyezem
álmatlanul kiizzadva szalmaként úgy zizegek
rád gondolok és arra hogy egyszer hozzám volt közöd
akit úgy áldalak most is elvermelve és holtan
nyári szélként süvítve a fekete falak között
akiért én a szívemben kivasalt ruhát hordtam
tapogatva szívem törzsét vagy talán csak a torzsát
nem tudva ilyen helyzetbe hogyan is kerülhettünk
hogy elfújjon a nyári szél minket akár kér morzsát
minket kik egymás szemébe nemrég erdőket ültettünk
Móritz Mátyás
2019. Július 3. Szerda
Budapest, Csepel