Játék az élet
Porban ülök földanyám ölén
S életekkel játszok, a tieddel
Magaméval, mindenkiével ki
Utamba kerül. Nem én akartam.
A dolgok valahogy megtörténnek
Kifut kezemből az idő, s nézem
Hová lett? Megint leesett az égről
Egy csillag. Nem ezt akartam!
Ha szeretlek, megfojtalak, ha nem
Szeretlek, megkínozlak. Engedem
Járd a magad útját, rideg vagyok?
Valami megszűnt, s te hagytad!
Nem akarok játszani tovább, csak
Tönkreteszek mindent, téged
Magamat, s a világot köröttünk
Könyörgök neked, ne hagyjad!
2009.
Kondra Katalin
Kedves Katalin!
Nagyon szépnek találom a versedet.
Lehet, hogy sok igazság rejlik benne, csak el kell rajta gondolkodni és magunkra vetíteni, hogy mi nem ugyanúgy vagyunk-e másokkal, mint ahogy Te leírtad.
Életünk folyamán sok emberrel találkozunk, van akivel rövid ideig, de van akivel hosszabb ideig vagyunk kénytelenek együtt lenni (családban, munkahelyen), és ez idő alatt nem csak ránk vannak negatív, vagy pozitív hatással emberek, hanem mi is rájuk viszont!
Van akit úgy szeretünk, hogy szereztetünkkel szinte megfontjuk, de fennállhat ennek az ellentéte is, amikor nagy a közömbösség egymás iránt. Szóval bár az élet nem játék, de sokan annak fogják fel, és csak úgy játszadoznak egymással, és egymás érzéseivel!
Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna
🙂