Téli emlékeim-2

Mikor még én is ráültem a szánra,
Szerelmemmel mentünk a Kálváriára.
Mosolyogva ültem a szán tetején,
Arcomon ragyogott végtelen „remény”.

Szerelmem tiszta volt mint a hópehely,
Oly fehér, oly fénylő mint egy hólepel.
Éreztem ez a tél, „örök életem”,
Mellyel a jövőmet megpecsételtem.

Dombnak az aljánál megállt, …rám nézett.
Innen felhúzni, engem nehéz lehet.
Leszálltam, átkarolt, – csókolt kedvesen,
elindultunk dombra fel, oly lelkesen.

Lefelé szálltunk mint két fehér galamb.
Közben megszólalt a zsámbéki harang.
A fehér galambnak, nem törhet szárnya,
De a mi szánkónknak kitört a lába.

Öleltem szorosan, el nem engedtem,
Begurultunk a nagy hóba rendesen.
Fájt minden porcikám, „most nem éreztem.
Hóban csókolóztunk, oly önfeledten.

Hópihék százai, arcunkba szálltak.
Szerelem tündérek szívünkben jártak.
Hideg hó testünkbe meleget hozott,
„Ez Emlék” mostanra családot adott.

2010. November.

Nagy Rozália