A hontalan

A hontalan

Vívódásaid tépett honában
némán köszönt egy régi barát,
fénylő szemének visszhangja kérdi:
Meddig maradsz még, bús renegát?

Távoli felhőn csattogó szárnyak
hozzák a ködös bánatot el,
rozsdás lépteid csend avarában
dúlva tallóz, míg jussára lel.

Csellengő vágyak kósza hajóján
köpött ki hűtlenül Istened,
hited bomlott kéveként, szüntelen
zokogja hontalan életed.

Törött ablakon besüvít múltad,
ráfagy ujjad, ha pírjához érsz,
visszatekint űzve csapzott árnyad,
vele világot lopva cserélsz.

senki alfonzina