Hontalan
56-ban akasztott vállára
vándortarisznyát,
Halkan köszönt el,
nem tudta lesz-e viszlát.
Itthon életét keresték,
hogy halálra váltsák,
Eltűnt, törölték magyar
állampolgárságát.
Kint sem várták
határtalan szeretettel,
Nem törődtek nagyon
a jött-ment idegennel.
Nem volt más választása,
beállt az idegenlégióba,
Fegyverrel kezében
küldték a gyarmatokra.
Néhány év után leszerelt,
mondták maradjon,
Vegyen feleségül egy nőt,
hogy állampolgárságot kapjon.
Azt már nem! Ő magyar!
sírig is marad magyarnak,
De soha nem lesz polgára
egy idegen hatalomnak.
Hiába talált munkát,
házat, némi oltalmat,
Igazolványába azt nyomták,
ő csak egy hontalan.
Zárva maradt előtte a határ,
hiába nyílott új világ,
A hivatalok szívét még
szögesdrótok szövik át.
S lám enyhülés látszik,
kapuját még is kinyitja,
S űzött gyermekét a Haza
vérző kebelére szorítja.
Végre, újra itthon érzi
a szabadság friss illatát,
S földjébe fogadja végleg
hontalan, de magyar fiát.
Felber Zsolt