Nyári emlék

Forró napsütésben, mikor a nap rám nevetett,
pillantottam meg két, gyönyörű szemed.
Rám néztél, édes ajkad szavakat suttogott,
szívemnek e látvány, csodás hírt hozott.
Szeretlek! Elég volt csak látni téged,
sivár lelkem, máris újjáéledt.

Halk muzsika szól.
A boldogság bennem dalra fakadt,
Ne hagyj el soha, – énekli -, kérlek maradj!
Kitört börtönéből halálraítélt szívem,
letépte láncait, s most karjaidban pihen.
Virága aranyban pompázik,
reszkető lelkem, eztán soha nem fázik.
Ha kéred, kereszted cipelem hátamon,
Bűnöktől csordult kelyhedet elfogadom.
Ha szennyes a múltad, égek a pokolban helyetted,
Megvédelek, hogy senki ne uralkodjon feletted.

Szemem lecsukom, álmodozom…
Remegő kezem forrón átölel,
testünk egymáshoz ér, már nem engedlek el.
Illatodat szívom tüdőmbe, már te vagy nekem az éltető,
az édes, bársonyos levegő.
Szorítlak magamhoz féltőn, mint anya a gyermekét,
érzem, nekem szánt a teremtés.
Az enyém vagy, mindened akarom,
nincs az a hatalom
mely tőlem elvehet,
s ha mégis, élek, mint egy számkivetett.

Szemem kinyitom, csodásak voltak ezek a képek,
az egész világomat festetted át szépnek.
Míg nem láttalak,
egy vak, néma koldus voltam, de szabad,
s most, mindenem, az életem nálad maradt.

Bárcsak akkor szóltam volna hozzád,
de alakodat már ellepte a homály.
Néztem és vártam, hogy újra megpillantsalak,
de nincs itt semmi, csak a fehér falak.
Így élek hát, mint egy számkivetett,
Lényed rám örök béklyót vetett.