Váróterem-vonaton…

A várótermek csendje füstszagú.
Savanyúak a reggeli ébredések.
Síneken nyiszorgó napok szomorún,
véget nem érő hiába-remények…
Sorsok-elnyűtt arcokra írva.
Nehezen találsz, aki szóra bírna bárkit.
Az idő fél életet sántít, felet rosszul ketyeg.
Vasúton, sínek között, nem
szerencsés a képzelt beteg…
Kipattanó köveken koppan az ébredés,
álmosít a monoton ütem.
Összevackolódnak idegenek. Nem tévedés,
hogy a testbeszéd, valamit üzen.
Bezárul szűkre mért aurád,
szemedre zárod a mobilod.
Elárkolsz, véded magad, sáncolsz,
csomagod mögé bújva magányod borítod.
Szemezgeted féltett kincseid;
szűkre szabott szabadság-lényedet,
eltorzított, önmagadból kikívánkozó énedet-
összetört szíved szorosan ölelő bilincseit.
Mogorva a reggeli tömeg: az esti film
volt csapnivaló? Vagy sánta herceget
hozott a gebe-képű, fehérre festett hintaló?
Epe-ízű reggeleken, eper-ízű csókok hiánya:
Várótermekben szenvedők, megrekedt
dzsentrik, gavallérok, lumpenek világa.