Laza szűrreál, ha ma látványosan kínlódik az érzelem?
Csomagolod magad puccos levendulaillatba,
molytalan szekrények mélyéről álmodsz, csinosan jársz,
szemüvegedre rácuppant a tegnap, kikopogtat az értelem.
Vonatok zajától dermed a dobhártya, dallamtalan szignál
vezet, a végtelen semmi felé. Még, a sötét aluljárók
huzata sem tud könnyeket csalni szemedbe…
Belehalnék a szerelembe, és Te megértenéd a metrószél
dúdolását, a sok arctalan tekintet is szeretni vágyna hirtelen,
mert megláthatnak ma téged…
És szaladnék akkor csukot szemmel, bárgyú mosollyal feléd,
ám az érintésed előtt, szemrebbenésnyi villanással
áthelyez a történelem egy másik peronra, egy másképpen
megírt vallomásba, ahol a szélkakasok nyikorgása
nem is idegesítő annyira. A postakocsi lovai dübörögnek,
felverik az út porát. Ruhám ujját gyűrögetem,
és elhervadnak a mezei-virágok kezemben…
Nem hiszem, hogy kibírom még egyszer nélküled
bárhol is tovább…