A pillanat

A pillanat

Dobban a szív, folyik a víz, zuborog,
Köveket ölel, partokat mos, csobog.
Életek járják az évszakok táncát,
Örökké vívja az idő saját harcát.

Múlt és jövő a percben kezet ráz,
Felszolgálja magát a jelen bolygóján.
Az idő magának határt zár,
Fényre nyílik először most egy szempár.

A folyó elnémul, megáll.
Az óceán az eget ölelve köszönti már.
A Nap legszebb ruhájában tündököl,
A mindenség téged üdvözöl!

A szeretet vési nevedet
S közben hangosan felnevet,
A csillagok fényébe, örökre,
Forogva mindig körbe, körbe.

Ha majd az emlékem sem születik
szóként senki ajkán,
Illatként viszi majd a szél,
elfeledve életem minden harcát,
a pillanatot ugyanúgy.

Emlékeznek majd a kövek,
melyeket víz sodor szüntelen,
milyen volt erre jövet, az út,
anya szülte kisember,
ugyanúgy, mindig ugyanúgy.

Egy pillanatra, mikor a múlt és jövő kezet rázott,
A jelen felvette legszebb ruháját,
Mikor fénnyel telt meg egy szempár,
És semmi, semmi sem lett, mint volt, ugyanaz már.

Ott, az idők messzi táján,
A boldogság gyümölcsfáján,
Egy piciny emlék a szélben megremeg,
Mert hordozza azóta is a pillanatot,
Amikor megszületett a szeretet.