Mondd, mi lesz?

Mondd, mi lesz?

Este volt. Az Öreg mellettem állt.
Én gyáva voltam és kérdezgettem:
\”Mondd! Mi lesz, ha reggel nem nyílnak ki az ajtók?
Ha majd nem lép a láb?
Ha az arcokat nem ráncolja együgyű mosoly?
Ha nem ébred fel a vidámság?
Ha könny folyik majd az arcokon,
S belőlük gyűlt bánat-tavakban,
Reszketve mosunk, áztatunk kezet?
Ha az ember, ez a pőre váz,
Keskeny papírba csomagolja csillogó álmait?
Ha a nyitott ablakon, gyanakvás fanyar szagát
Hozza majd a szél? Ha eltűnik az ölelés,
S nem simít lágyan a megszokott tenyér?
Mondd! Mondd, akkor mi lesz?\”

Az Öreg sokáig nem szólt. Nézte az eget.
Szemével hunyorított, majd halkan így felelt:
\”A kakas akkor is tudni fogja, hogyan keltse a napot.
A nap sugarai érlelik majd a gyümölcsöt.
A szél tudja majd, hogyan simítson virágot, táncoltasson ágat.
Az eső ugyanúgy élteti a földet.
Az őz keresi majd a zöldet, a róka fáradtan nyugodni tér.
A folyó nem szűnik meg csobogni.
A rigó szoborként ül majd az ág hegyén,
Nézi az eget s dalol.
S e legkisebb buzgó imádására, egyszer csak térdre rogy,
Reszket, didereg, láncra veretik s örökre
Magára marad a félelem.\”

Sokáig nem szóltam. Néztük az eget.
Végül reszkető hangon megkérdeztem:
\”És én? Én mit csináljak?\”
Az Öreg kicsit mosolygott, majd így szólt:
\”Tedd azt, amit a rigó!\”