Csend és Vihar

Csend és Vihar

A szobámban ülök, csak nézek ki az ablakon,
a felkelő nap fénye megcsillan a harmaton.
Most még csend van, nem hallatszik a nagy város zaja,
egy ember ül a padon, neki már nincs otthona.

Hosszasan nézem, vajon hogyan jutott idáig,
van még családja, vagy egyedül élt mostanáig?
Tehet-e róla, hogy így tengeti a napjait,
van-e még ki meghallgatná kesergő szavait?

Lassan ébred a város, hömpölyögnek emberek,
egy anyuka rohan, kezét szorítják gyermekek.
Arca fáradt, látszik nem aludt valami sokat,
gyermekei is nyűgösek, alig lépnek párat.

Az idő borult, szemerkél már a langyos eső,
hirtelen, nagy széllel egy viharfelhő jön elő.
Kinyílik most váratlanul az égnek zsilipje,
a kis család rohanva egy tócsába lép bele.

Az anyuka esernyőt kap elő, ám a vad szél
kitépi azt kezéből, már nem is nagyon remél.
Akkor az otthontalan felkapja az esernyőt,
az asszony hálásan nézi a furcsa megmentőt.

Köszönetképpen megszorítja az érdes kezét,
annak egyből könny borítja be fátyolos szemét.
Még szerencse, hogy tombol a vihar körülötte,
mert könnye is hull az esővel elkeveredve.

Lelkében dúl azóta éppen olyan nagy vihar,
szívébe most a fájdalom élesen belemar.
Nem veszi észre az asszony, milyen hálás neki,
csak ő volt mostanában, ki embernek tekinti.