Csend és Vihar: ABPM

Húsz vagy harmincpercenként mér a műszer…
– Az orvos holnap elemez:
Öreg vagyok, de nem éltem igazán(!)
És most itt maradt nekem ez.
Csak sodródni akartam, csak hátul állni mindig,
Nem tolakodtam sohasem,
Azt hittem, ha így teszek, megúszom,
S el-ve-ge-tá-ló-dik az életem.
De nem tudtam sajnos, elrejtőzni mégsem,
Megtalált a baj Engemet,
A műszer megint szorítja a karom,
S röhög a halál, miközben integet.
Elgondolkodom, mi marad utánam?
Pár vacakság, némi érzelem,
Utókor utószor megvakarja hátam,
Ellazulok, aztán szétesem.
“Happy End”-es lenne versem vége,
Ha mondhatnám, hogy másmilyen leszek,
De szíven szorít a világ mindkét széle,
És nem változhatom meg, mert már nem lehet…

“Csend és Vihar: ABPM” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Ede! A változásnak sem lenne értelme. Az élet azé, aki éli és úgy éli, ahogy számára az élet lehetősége adja, ahogy kiteljesedhet, ahogy örömeit és bánatait vinni tudja. Én minden nap találkozok a halállal, ott sündörög körülöttem és hetente ránt magával valakit. Valakit, akinek volt mindene, élete, családja, javai, érzései, gondolatai. És akkor egyszer csak nincs semmije, de semmi. Amit hátrahagyhat önmagából, az a szeretet…
    Nagyon nagyon jó ez a versed, nem is értem a látogatottságát. Szívesen időztem nálad.🌼

Szólj hozzá!