Csend és Vihar

Már a lombkoronájukat
elvesztette faág, oly kopár
vagy bennem… mint az elhagyott kis ház, szobájában a Magány.

Kint esik az eső, zúg a szél,
már oly rég… szendereg a Fény,
bent bús felhők, esőkabátban járnak
Az őszömnek szürke egén.

Viharos szorongásomban
Újra záporoznak most könnyeim,
Nem ragyogja szép szivárvány,
Szélborzolta lelkem, bús felhőit.

Csend ül a  szívemen – naphosszat
elhallkulva csak mesél és mesél…
álmokról, valóról s Rólad
egy – egy megsárgult emléklevél.

Már az enyészetbe pusztuló
földszívén is csak rőt avartakaró,
Elcsendesülő lélekcseppjeim
Mint az égről lecsorgó bánat-folyó.

Elsiratott fájdalmamra
villámló kékfény, rám kacsint…
remény szálakat fűzve… hozzám
néma villanással – búcsút int.