Tollpihék

Tudom, hogy reggel van,
mert szemembe fény csobban,
és szárazon zörren
egy madártrilla
az ablakom alatt.
Tudom, hogy a konyhában
csak a csend ül álmosan,
és néhány tegnapról
ott hagyott mosatlan
duzzog a dézsában.

Tudom, hogy az illatban,
ami köröttem suhog néhanap,
és a polcon a virágok
leveleit rezzenti titokban,
abban van valami,
amit az agy nem tudhat.
Tudom, hogy csak a szívem lát,
mert nem ülsz az asztalnál,
a függönyön is csupán
a huzat hideg keze babrál,
és csak nyújtózik a virág.

Hiszem, ha a párkányon
elhullajtott tollpihét
tenyerébe veszi a szél,
hogy elvigye tőlem messzire
– talán a feledésbe? -,
abban a pillanatnyi könnyed
moccanásban ott vagy Te
és egy múlhatatlan érzés,
hogy szeretlek.

Még ha úgy is ébred
néha egy reggel, félelemmel,
hogy elfeledem vonásaid,
mosolyod, kedves hangodat,
vagy ahogy kezed fogta kezem,
Te akkor is ott leszel
egy kósza rezdülésben,
a konyha csendjében,
minden szálló tollpihében,
a suttogó szívverésben.
Ott leszel velem.
Tudom, hogy ott leszel.