Tollpihék

-Miskának, Zsófinak, Emmának nagy szeretettel-

Szeptember volt, s te, mint ódon vánkosból
Szabadult, táltos tollpihe, hullottál reszkető tenyerembe.
Az enyém vagy…-gondoltam. De te sírva követelted,
Hogy legyek inkább én a tied. Neked adtam hát magam.
Teljesen, igazán. Óvtalak. Haragudtam, ha szellő járt közel
S rákiáltottam: „Az enyém! El nem viheted!”
Szemedben, mint csalhatatlan tükörben láttam először
Félni arcomat. „Ne aggódj! – súgtad ilyenkor.
S ölelve, bújva bizonygattad: te könnyű vagy!

Ragyogó június volt. Te, záporillatú széllel érkeztél.
A hajnali nap fényében táncolva, lassan ereszkedtél
Rád váró tenyerembe. „Tiéd vagyok!”-suttogtad.
Nem követeltél. Inkább nekem adtad magad.
Teljesen, igazán. Óvtalak. Ha pajkos széllel kergetőztél,
Utánad kiáltottam: „Messzire ne menj!”
Te vissza se néztél. Tudtad, tekintetem követ.
Szemedben, mint csalhatatlan tükörben láttam először
Bátornak arcomat. Kósza röptödben, ilyenkor mellém
Szegődtél, s nevetve mondta: „Légy szabad!”

Április volt. Lágy orgonaillatú estén épp elszenderegtem,
Mikor apró tollpiheként bújtál bele meleg tenyerembe.
„Ki vagyok?”– kérdezted. „Csodám vagy!”-suttogtam
„Csodád vagyok!”- ismételted csendben s békésen aludtál
Évekig kezemben. Én te voltam, s te olyan sokáig én.
Óvtalak. „Menj! Játssz kicsit a széllel! Itt leszek!”
„Nem!”- súgtad fülembe. „Csak, ha te is jössz! Együtt. Veled.”
Szemedben, mint csalhatatlan tükörben láttam először
Hatalmamat. Mikor álmos reggel, arcom simítva súgtad:
„A csodám te vagy!”