Hóangyalom

Összes megtekintés: 107 

Az utca majdnem üres,
csak a szél szalad
faltól-falig és csörget
csupasz ágakat,
az arcokba pírt harap,
bebújik az ablak résein,
hogy ellopja az otthon
édesdeden alvó melegét,
aztán füttyent a sarkon
és végleg elszelel.

Csend van. Messze jár a szél.
Nem neszez a lépés
és begyekbe fagyott
a csicsergős alkony.
Csend van. Valami készül.
A dér sóhajtva dróton ül,
hangtalan simít a fagy
jégvirágot az ablakokra.
A föld sem lehel párát,
göröngyei közé rejti
az elvetett magvakat.

Csend van. Csak a csend.
Oly hallgatag. Oly néma.
Hallgatom. Nézem.
Aztán a felhők kinyílnak,
mint hímzett virágok
selyemszirmai a párnák
díszes huzatán, és a pelyhek
esetlen, néma zuhanása
kecses tánccá nemesül
és a várakozás feszült
szótlanságában felcsendül
a puha pehelytánc dallama.
Hullongva kereng
a szélben, cseng-csörgedez
és pilinkél a csend.

És pustolva dúdol odakint
száz meghitt emléket a hóesés.
Arcomra hull fentről
egy libbenő pehely.
Nem is hideg. Nem is lehet.
A nagymamám fehér csókja az.
És ölelése a hó, amibe
hanyatt fekve angyalt rajzolt
a bennem élő,
kacagó kisgyerek.

“Hóangyalom” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. “Hullongva kereng
    a szélben, cseng-csörgedez
    és pilinkél a csend.”

    Csodaszépek a hasonlataid. Örömmel olvastam meseszép versed.

    Szeretettel: Rita❄️🌨❄️

Szólj hozzá!