December 31. éjjel tíz óra
Évváltóba fordult az éj, jó vörös borom, mint a vér
úgy piroslik, csendül a pohár, pendül a szív, boldog
a Szilveszter, de utcán egy sziréna felsír és a mámor
foszladozik. Csend ül most sok házban, csend ül
a kórházban, egy szó van minden sóhajban;
Van remény a holnapban!?
Kell hinni Istenben, a szeretetben, hinni az újban,
hinni a múltban és hinni önmagunkban.
December 31. éjjel tizenkét óra
Éjfélbe kondult a közeli harang, a pezsgő gyöngyözve
lebeg a poharakban, az Ó esztendő ideje kitelt, úgy
ment el, hogy el sem köszönt, csendben, botjára
támaszkodva, itt szomorú emléket hagyva. Más ez
a harang, más az érzés, ünneplünk, mert illik,
de aggódunk, mert kell, van ok súlyos, van a szívben ezer.
Hol valaha, az ünnep fényei szórtak az égre csillagokat,
most borult égről szomorú ívlámpák fénye koppanva
hull vissza az utca kövére. Hol vidám bódék álltak
és árultak trombitát, krampusz maskarát, röppenő
Rigó Jancsi fúvókát, hol kondérban forralt bor párája
illatozott és kürtöskalács édes íze bújt a házak sövényébe,
most a Vörösmaty tér, üresen, ásítva, álmodik a múltba.
A Körút fáin, mint apró levelek, a fehér pillangólámpák
hópehelyként lebegnek. Nem oly régen a promenádon
még ezer idegen szó kavargott, most néma csend ül
az utcai padokon és a vidám fiatalok helyett, mogorván,
rendőr ácsorog.
Az utca zajában, nem oly rég, mint forgószél, úgy kavargott
az önfeledt kacagás, gyerekek zsivaja, a szerelemes szavak
bújása, a szeretet ölelő suttogása, ha figyelsz hallod még, ahogy
a házak között, mint a visszhang, úgy suhan el, egy régi hang.
De a világ beteg, kifordult önmagából. A rend most
számon kér, mert ára van mindennek! A fékezetlen
élvezetnek, az önpusztító drogoknak, hol a mértéktelen
lett a mértéke minden értéknek és az értéktelen lett a becs,
a becstelen lett a kecs. De az árat most nem mi szabtuk meg,
azt a sors vetette ki és a halál lett az általános egyenértékes.
Január 1. nulla óra
Hát, beköszöntött a boldog Új esztendő. Hej, hogy
jött, mint hetyke legény, lábán rámás csizma, pengő
sarkantyúja, vágtató pej paripa, mezők szélsebes lovasa,
úgy lett úr a legény, mint fából vaskarika.
Széjjel nézett ámulva, hol van az emberek vidám hada,
hol van a „boldog Új esztendő”, a petárdák millió csillaga,
az év eleji fogadalmak:
–holnaptól sportolok, fogyni fogok, nem iszom, nem dohányzom –
az Új Esztendő idegenül toporog és fejét kapkodja, ismeretlen
szavak, mint nyilak, záporoztak:
–Covid, Pfizer, teszt, karantén, vakcina, lélegeztető, oltó pont—
gyász és bánat ül az arcokon.
Vízió
A félelem otthon van és ott van az otthonokban. Evickélünk,
úszunk az árral, de nincs part, hogy lábunkat megvessük,
hogy pihenjünk, a reményen lebegünk, de akarunk hinni, élni
és ha elmegy valaki, akkor is, de talpra állunk. Fáj. Apa a fiát,
barát a barátot méregeti, álarc az arc, csak szemed él, beszél,
kér, regél.
De mégis, Új Esztendő van, Szilveszter, táncol a hóember,
úgy járja, mint kinek, ez az utolsó tánca.