Új év nyílt föl,
az égre petárdarózsa röpül,
a víg öröm röpte koppanva visszahull.
Fáj ez az év, a bánat enyhén ránk borul.
Beteg lett a föld,
de elménk görcsösen hitte,
hogy a baj, csak aprócska macskajaj,
pedig élet halál lett ez a harc.
A Boldog Új Esztendő boldogsága aprócska,
több a nosztalgia, mint az igazi csoda.
A Körút fényfüzérei üresen kacsintanak,
hol van az ünnep bódult mámora?
Hol van a Vörösmarty tér fényes forgataga,
hol van a harsogó trombita,
a forralt bor és kürtös kalács illata,
mikor az utcán idegen szemekbe nevettünk,
azután táncra is perdültünk,
hol van ez, miért van helyette csend és sziréna?
Megfogom a kezed, vigyázok rád,
ne öleld meg apád, anyád,
ne adj csókot gyermekednek,
arcod se legyen, csak szemed,
moss kezet
és mindig legyen fertőtlenítő szered!
Új Esztendő, mit rejt kezed?
Új hullámokat, még több keresztet?
Hogy szeressünk, ha érinteni sem lehet?
Majd fehér galamb hozza s viszi a szerelmet!