Csodák pedig vannak

Nekem is, mint másnak, hóbortjaim vannak.
Kora reggelem a fénypontja a napnak.
Ma is, ahogy tegnap, mikor felébredek,
Gatyába rázódom, futásnak eredek.

Jó nagy kör a távom, házamtól házamig.
Ki sem heverted még alvásod álmait,
Én már rég túl vagyok pár kilométeren.
Számomra a futás szó szerint lételem.

Magányos futásom nem éppen társtalan.
Azt írja a Nagykönyv: mindennek árnya van.
Mikor felkel a nap, negyed táv tájékon,
Mögém fut a társam, követ az árnyékom.

Kanyarodik az út beelőz pimaszul.
Újabb kanyar után, újra mögém szorul.
Alig veszem észre, ez a dolog rendje.
Ma viszont rám zúdul életem rejtelme.

Az van, hogy kanyar épp a fasorban sincsen,
Mégis megtörténik a csoda – bizisten:
Elém vág a párom, szinonima társam.
Vissza is int, ahogy lehagy a futásban.

Fokozom a tempót, elképedés helyett.
Gyümölcskoronaként újra én vezetek.
Futok mint a bolond, ott hagyom a francban.
Lehajítom pulcsim a soros kanyarban.

Túl a távom felén, visszafelé futok.
Látó távba sem ért még árnyam, az undok.
Egérutam bőven, de hullafáradtan,
Elnyúlok kicsit az út menti avarban.

Azt hiszem, pár percre fejbe vág az álom.
Ilyen vágta után, kevésbé csodálom.
Rövid a szieszta, megelevenedem.
Felcsörtet az árnyam, rajta pulóverem.

Ő is visszafelé, mint eb a Szaharát,
Úgy ott hagy. Nyeregben érezheti magát.
Feszülnek izmaim, futok már dühödten,
Felkapok egy botot, nyomát ütögetem.

Portám elé érve, némi esély látszik.
Nem jutott be árnyam a célig: a házig.
Helyette kizárva aléltan a járdán.
Győzelmi a mámor a leírtak láttán.

Hogy kulcsot csörgessek, még csak fel sem merül.
Halkan lendülök a kerítésen belül.
Lábnyújtásra a cél, a házam küszöbe.
De JAjjj!!! Beakadok egy kerítésszögbe.

Felébred árnyékom a kalimpálásra.
Meglátja, felfogja mi velem az ábra.
Kapum alatt kúszva bemanőverezik.
Aztán megvár, hisz csak velem létezhetik.