Belőled elveszett a szerelem

Belőled elveszett a szerelem

Belőled elveszett a szerelem. Talán csak egy része, vagy egészen?
A kétség már régen pislákol bennem, és a napok múlnak.
Lázasan kutatok emlékeimben. Lehet, hogy csak az én szerelmem
tükröződött mindig is, abban a csodás kék szemedben?
Rajongásom rózsaszín ködén át láttam szeretni magam általad?
A hős, aki sárkánnyal is megküzd, rajongásának tárgya én lennék,
álarcát vesztve pőrén áll, s erre a tényre immár mit sem ad!
Hiszen nem foglalkoztatja királylány, szerelem, lét, nem lét!
Most pedig, mikor a köd oszlik, ki tudja miért? Keresem a szikrát.
S reggel, kutatva az érzelmek vad tengerében, beviszem a kávét.
Ugyan olyan arc, megszoktam már rég. Ugyan az a reggel, mégis más.
Most már akarom a választ. Lopva, szinte félve nézlek.
Háborgó lelkem csillapítón vágy a szóra : oly messze még a vég!
Várok a jelre, csak egy mozdulat felém! A szikra a szememben még ég!
Mint annyiszor, mikor szerelemmel telve, reszketőn fordultam feléd,
Te elmélyülten, rám se nézve, ki tudja lélekben merre járva, kevered a kávéd.
S én még ott állok kövülten, de belül már hangosan sikoltva,
lábaim gépiesen mozgatják erőtlen testem. Künn dereng a fény a köd felett.
S megtört szívvel lassan tudomásul veszem, hogy minden elveszett.
Érdekes, a sikoly benn ragad, nem szaggatja darabokra testem.
Csak némán, fájón feszít, nincs már mit keresnem.
Csüggedten támolygok. Az ablakon át, a galambokat lesem.
Míg a csészéket mosom, megértelek.
Belőled számomra már elveszett a szerelem.

“Belőled elveszett a szerelem” bejegyzéshez 5 hozzászólás

Szólj hozzá!